A 3,7 cm Infanteriegeschütz M. 15 egy osztrák-magyar gyalogsági támogató ágyú volt, melyet az első világháborúban elterjedt lövészárok-hadviseléshez fejlesztettek ki.
A lövegcső acélból készült, a lövegcső belsejében 12 bal irányú huzagolással, függőleges csúszó zárral. Háromlábú állványa csőből készült, két oldalsó állítható és egy középső lábból állt, amely a visszarúgást elnyelő sarkantyúval volt ellátva. A lövegcső alatt található a hidraulikus helyretoló rugó, a függőleges irányzáshoz való kézi tekerő. A célzást egy periszkóp segítségével végezték. A háromlábú állványt fel lehetett szerelni lövegpajzzsal, szállításhoz pedig oldalanként egy-egy kerékkel. Az állvány lábai behajthatóak voltak, így az ágyú vontatható volt egy főnyi katona, egy öszvér vagy két kutya által. Szállításhoz az ágyú három részre lehetett szétszedni: cső, ágyúbölcső, állvány, darabonkénti súlyuk 34,6 kg, 25,3 kg és 24,4 kg volt. Az ágyú egyesített 37×57 mm R típusú lőszert tüzelt, amelyből rendelkezésre álltak a nagy robbanóerejű, kartács és nyomjelző fajták, ezeket tizenötösével szállították faládákban, amely 26,5 kg súlyú volt.
A 10 cm Kanone 14 egy német gyártmányú tábori löveg volt, melyet az első világháború alatt alkalmaztak.
A 10 cm Kanone 14 ágyút a Krupp tervezte és a 10 cm Kanone 04 ágyú leváltására szánták. Lényegében a leváltásra szánt ágyú nagy mértékben módosított változata volt, de egyaránt földi és légi célok leküzdésére is tervezték. Állványa 360°-os gyors oldalirányzást biztosított. Magassági irányzása 15°-al volt nagyobb elődjénél és mivel a magas tüzelési szögtartomány visszarúgási problémákat okozott, így egy nehéz és komplikált hátrasiklási rendszert fejlesztettek ki hozzá. Légelhárítási feladatkörben, hogy pontosságát növeljék, dupla irányzórendszerrel látták el.
A 28 cm Haubitze L/12 német ostromtarack, melyet a Krupp tervezett az első világháború előtt, majd pedig az első és a második világháborúban is bevetettek a német erők.
A telepítéséhez szükséges idő három-négy nap volt. A töltésben és könnyebb rakodásban segített egy lőszer daru. Szevasztopol ostrománál is bevetették a Dél Hadseregcsoport támadásakor. A kilőtt 350 kilogrammos lövedéket 10 400 méterre tudta eljuttatni.
A 37 mm-es 1915 mintájú ároklöveg egy orosz gyártmányú löveg volt, melyet az első világháború alatt vetettek be.
Az első világháború 1914-es kitörésével megjelent a lövészárok-hadviselés, amely egy olyan könnyen mozgatható tüzérségi eszköz létrehozását igényelte, melynek segítségével könnyen meg lehet semmisíteni az ellenség géppuskafészkeit és megerősített állásait. 1915-ben M. F. Rosenberg ezredes, a tüzérségi bizottság egyik tagja, kifejlesztett egy ilyen löveget. A fegyver elég kompakt volt ahhoz, hogy elférjen egy géppuskafészekben. Súlya mindössze 180 kg volt, és szét lehetett szerelni három részre, - löveg (nagyjából 74 kg), lövegtalp (82 kg) és kerekek (25 kg) - így megkönnyítve mozgathatóságát. A személyzetet 6–8 mm vastag lövegpajzs védte az ellenséges tűztől. A lövegcső 620 mm hosszan huzagolt volt. Irányzéka nagyon egyszerű nyílt irányzék volt, melyet 0-5400 arschen (régi mértékegység volt az Orosz Birodalomban, 1 arschen = 0,71 méter) között lehetett állítani. A lövegtalpat részben fából készítették, a hátrasiklás csökkentésére gumigyűrűket használtak. A fegyver kielégítően pontos volt 1,6 km-en belül.
A 15 cm Autokanone M. 15/16 az Osztrák–Magyar Monarchia nehéz tábori lövege volt I. világháború idején.
Az M. 15 egy teljesen szokásos kivitelezésű lövegnek számított. Ágyútalpa szögletes volt, kerekei vasból készültek, a páncélzata pedig hajlított volt. Az eredeti M. 15 ágyúcsövét csak +30°-ig tudták elmozdítani, de már a gyártása korai szakaszában igény merült fel ennek +45°-ra való megnövelésére, amire a hegyvidéken magasabban fekvő célpontok könnyebb támadása miatt volt szükség. 27 M. 15 készült el, mielőtt a terveket a magasabbra való célzás érdekében megváltoztatták. 1917 első felében elkezdődött az M. 15/16 gyártása, ami már jobban megfelelt a hegyvidéki hadviselés feltételeinek.
A Cannone de 149/35 A egy nehéz löveg volt, amelyet az Olasz Királyság használt az első és második világháború során.
Az 1901-es jóváhagyása után az ágyú már elavultnak számított: minden lövés után a személyzetnek a 8 tonnás ágyút vissza kellett állítaniuk az eredeti lövési helyzetbe és újra meg kell ismételni az összes célzási műveletet. Ez a komoly hátrány jelentett a csatatéren mivel csökkentette a tüzelés sebességét. Ballisztikusan azonban kiváló darab volt, elsősorban a tűzerő és a pontosság szempontjából, kevésbé a távolság miatt (kevesebb mint 18 km, amikor a külföldi hasonló kaliberű társaik, szinte mindegyikük legalább 19-20 km-t lőtt).
A Cannone da 75/27 Modello 1906 egy tábori löveg volt, melyet az Olasz Királyság használt az első és a második világháború alatt.
Az ágyú a Krupp által tervezett Kanone M 1906 löveg licenc által gyártott változata. Lövegpajzzsa mögött két főnyi kezelőszemélyzet számára üléseket rögzítettek a lövegtalpra, amely megszokott volt abban az időben. Tervezete hagyományosnak mondható hidrorugós rekuperátorral, 4 mm vastag lövegpajzzsal és 1 tonnás súllyal. 6,4 kilogrammos nagy robbanóerejű lövedékét nagyjából 6,8 kilométerre volt képes kilőni. Srapnel lövedékének súlya 6,5 kilogramm volt.
A Cannone da 75/27 Modello 1911 egy francia tervezésű tábori löveg volt, melyet az Olasz Királyság gyártott az első világháború előtt.
1912-ben rendszeresítették, tervezését Déport ezredes végezte. Az Olasz Királyság alpesi és lovassági egységeihez osztotta a löveget. A löveg tervezete két egyedi tulajdonságot birtokol. Az egyik, hogy ez a típus volt az első tüzérségi eszköz, amelynél bevezették a szétterpeszthető szárú lövegtalpakat, a másik, hogy ez volt az egyetlen és utolsó amelynél a kettős hátrasiklási rendszert alkalmazták. Az első tulajdonsága kedveltté vált, elterjedt és a mai napig ezt a típusú lövegtalpelrendezést használják. A másik tulajdonsága működőképes volt ugyan, de bonyolultsága miatt nem terjedt el.
A Canon de 76 mm Montagne modele 1909 Schneider egy hegyiágyú volt, melyet a francia Schneider cég gyártott.
Korábbi változatát, a 75 mm Schneider-Danglis 06/09 ágyút 1906-ban tervezte egy görög tiszt (Danglis ezredes).
A Canon de 155 mm C modele 1915 St. Chamond egy francia gyártmányú tarack volt, melyet az első világháború folyamán használtak.
A Canon de 155 mm C modele 1915 St. Chamond tarack a maga idejében igen fejlett tüzérségi eszköz volt. A löveget a lövegcső alatt folyadékos helyretolóval és egy kis méretű lövegpajzzsal látták el. A szekrény elrendezésű lövegtalphoz fából készült kerekek tartoztak, így gépvontatásra alkalmatlan volt. Lövegzárja fél-automata függőlegesen mozgó típusú, amely tüzelés után kiveti az üres hüvelyt. 43,5 kilogramm súlyú nagy robbanóerejű lövedéket tüzelt 10 600 méteres távolságig.
A 10,5 cm Feldhaubitze 98/09 egy tarack volt, melyet a Német Birodalom használt az első világháború alatt.
A löveget eredetileg a Rheinmetall gyártotta 10,5 cm Feldhaubitze 98 jelöléssel, amely régi kialakítású, merev hátrasiklású fegyver volt, de a Krupp 1902 és 1904 között újratervezte új hátrasikló mechanizmussal és új lövegtalppal.
A 7,7 cm Feldkanone 16 (rövidítve 7,7 cm F.K. 16 vagy 7,7 cm FK 16, magyarul 7,7 cm-es tábori löveg 16) egy tábori löveg volt, melyet a Német Birodalom használt az első világháború alatt.
A korábbi 7,7 cm FK 96 nA tábori löveg igen mozgékony volt, de miután a háború megakadt, és kezdetét vette a lövészárok hadviselés, rövid lőtávolsága igen komoly hátrányt jelentett. A Feldkanone 16 volt a megoldás a problémára. A lövegcsövet meghosszabbították, lövegtalpját kiszélesítették, hogy magasabb szögtartományban lehessen célozni vele. Osztott lőszert használtak hozzá, hogy csökkentsék a lőpor fogyasztást és kíméljék a lövegcsövet rövid lőtávolságon való tüzelésnél, habár hátránya a tűzgyorsaság csökkenése volt.
A 7,7 cm Feldkanone 96 neuer Art egy tábori löveg volt, melyet a Német Birodalom használt az első világháború folyamán.
A löveg magában foglalta a korábbi 7,7 cm Feldkanone 96 lövegcsövét hátrasikló rendszerrel, egy új závárzatot és egy új lövegtalpat. A meglévő FK 96 lövegeket folyamatosan fejlesztették. Az FK 96 n.A. lőtávolsága rövidebb, de súlya könnyebb, mint a francia Canon de 75 modele 1897 vagy a brit Ordnance QF 18 lövegeké, mivel a németek nagy hangsúlyt fektettek a mozgékonyságra, ami hasznukra is vált a világháború korai szakaszában.
A 8 cm Feldkanone M. 5 (rövidítve 8 cm F.K. M. 5 vagy 8 cm FK M. 5, magyarul 1905-ös mintájú 8 cm-es tábori löveg) egy tábori löveg volt, melyet az Osztrák–Magyar Monarchia használt az első világháború alatt.
Tervezete hagyományos, a leginkább szembetűnő tulajdonsága pedig az elavult bronz lövegcsöve volt, mivel az Osztrák–Magyar Monarchia nem tudott megfelelő minőségű acélt előállítani. Fejlesztése sok időt vett igénybe, mivel az osztrákoknak évekig tartott eldönteni, hogy milyen hátrasikló rendszert és závárzat-típust válasszanak. Gyártási nehézségei miatt csak 1907-ben került hadrendbe.
A 10.4 cm Feldkanone M. 15 az Osztrák–Magyar Monarchia nehéz tábori lövege volt I. világháború idején.
A háborúban Olaszország az ágyúk egy részét zsákmányul ejtette, majd a háború után nekik ítélték a lövegeket. Itt a Cannone da 105/32 jelzést kapták, és átalakították őket 105 mm-essé, hogy megfeleljenek az olasz lőszereknek. A II. világháború alatt ezek a lövegek váltak az olasz tüzérség gerincévé.
A 8 cm Feldkanone M. 17 egy kettős feladatú tábori és hegyi löveg volt, melyet az Osztrák–Magyar Monarchia használt az első világháború alatt.
Tervezete hagyományosnak mondható, viszont rendelkezett néhány egyedi jellemzővel. A lövegtalpat egy valamelyest ívelt, kétkaros tengelyre rögzítették, amely így közel került a talajhoz, ezzel lecsökkentve az észlelhetőséget és megnövelve a stabilitást. Az ívelt tengely lehetővé tette az oldalirányzást a kerekek mozgatása nélkül, habár az még mindig korlátozott volt annak érdekében, hogy a tüzelés után hátrasikló lövegcső meg ne üsse a lövegtalpat.
A 8 cm Feldkanone M. 18 az Osztrák–Magyar Monarchia tábori lövege volt az I. világháború idején.
Az eredetileg tervezett löveg kalibere hagyományosan 76,5 mm lett volna, de ezt a tesztelés közben 83,5 mm-re módosították. Az I. világháború végéig csupán hat ilyen típusú ágyú került a frontra.
A 9 cm Feldkanone M 75/96 az Osztrák–Magyar Monarchia tábori lövege volt az első világháború idején.
Az ágyú az M 75 tábori üteg modernizált változata. 1898-re gyakorlatilag az összes M 75-öst átalakították. Anyagi okokból ez a fegyver is a régi ágyúk bronz csövével rendelkezett, bár ezt is átalakították, hogy ellen tudjon állni az újabb és erősebb hajtóanyagnak. Egy rugóval felszerelt, földbe ásott fék segítségével az üteg visszarúgását sikerült 5–6 méterről 80 centiméterre lecsökkenteni. Sok ágyú védőlemezt is kapott az első világháború alatt.
A 10 cm Kanone 04 egy német gyártmányú tábori löveg volt, melyet az első világháború alatt alkalmaztak.
A új löveget a 10 cm Kanone 99 és a Lang 15 cm Kanone 92 leváltására szánták. A szabvány változatot nem látták el lövegpajzzsal, de a 10 cm Kanone 04/12 löveg már rendelkezett egy speciális lövegpajzzsal és más kisebb módosítással. A löveget hat lóval lehetett vontatni, vagy két részre is lehetett bontani az egyenetlenebb terepen történő szállításhoz. A fegyver egyik jellegzetessége a függőlegesen mozgó csúszó lövegzár.
A 10 cm Kanone 17 egy tábori löveg volt, melyet Németország használt az első és a második világháborúban.
Mivel a 10 cm K 14 löveg lőtávolságát elégtelennek vélték, ezért a Krupp tervezett egy új, hosszabb (L/45) lövegcsövet, melyet a K 14 kocsiszerkezetére szereltek. Ez az összeállítás túl nehézzé tette a löveget, hogy összeszerelt állapotban szállítsák, ezért a lövegcsövet leszerelték, és egy külön szállítókocsin vontatták.
A 7,5 cm Kanon m/02 egy svéd gyártmányú könnyű tábori löveg volt.
A löveget a Krupp tervezte, Svédország licenc alapján gyártotta. Ez a típus volt az első a svéd tábori lövegek közül, melyet modern hátrasikló rendszerrel gyártottak, amit a lövegcső alá helyeztek. Egyszárú lövegtalpa volt, lövegpajzsának felső része lehajtható, kerekei fából készültek és acélabronccsal voltak ellátva, Krupp tervezésű závárzata vízszintesen mozgó ék típusú. A fő célzórendszer egy számlapos irányzék, de egyszerű nyílt irányzékkal is ellátták a közvetlen tüzeléshez. A löveghez használt lőszer egy darabból áll, nem kell a hajtótöltetet külön betölteni. Habár az alkalmazott lőszer hossza megegyezik a norvég gyártmányú 75 K/01 löveghez használt lőszerével, a kettő nem teljesen csereszabatos. Az eredeti maximális lőtávolság (a korlátozott magassági irányzás miatt) mindössze 5,8 km, de a lövegtalp beásásával megnövelhető nagyjából 7 km-re.
Az M1894 210mm belga mozsár egy 1890-ben tervezett 100 mm-es mozsáron alapul, amelyet ostromfegyvernek szántak. A mozsárból léteztek 150 és 240 mm-es változatok is, melyek külsőleg megegyeznek a 210mm-es változattal.
A 35 cm Marinekanone L/45 M. 16 az Osztrák–Magyar Monarchia nehéz ostromágyúja az I világháborúban.
A Monarchia tizenegy ilyen típusú löveget rendelt a Škoda Művektől a háború kitörése előtt, hogy velük szerelje fel az előkészületek alatt álló Ersatz Monarch-osztályú csatahajóit. A háború és ebből fakadó erőforrás hiányok miatt azonban a hajóosztály sosem készült el, így a már elkészült ágyúkat egyéb célokra használták fel. Az első ágyú 1915. május 15-én készítette el a Škoda Művek, de tesztelésére 1916 áprilisáig nem került sor. Röviddel ezután az olasz frontra került a Caldonazzo-tó közelébe, ahol összesen 122 lövést adott le, mielőtt 1916 májusában visszaszállították a Škoda Művekbe helyreállítás céljából. A második ágyút a román frontra küldték 1916 novemberében, hogy segítse az átkelést a Dunán, de néhány lövés leadása után visszahívták a csatatérről. 1917 májusában a Škoda jelentése szerint az első ágyú ismét visszakerült a frontra, a másodikat szintén elszállították, a harmadik ágyú szintén elkészült (1917. május 18-án tesztelték), a negyediken pedig az utolsó simításokat végezték. Ekkor a maradék hét ágyú gyártása még javában folyt. A második ágyú az olasz front teljesített szolgálatot 1917 augusztusának végétől Trieszttől északra Santa Croce mellett. 1917. szeptember 23-án felkészítették a Grado és Isonzó közötti part menti olasz csapatok megtámadására. Ez az ágyú adta le az első lövést a Trieszti-öböl felett 1917. október 17-én.
A 21 cm Mörser 16 egy német gyártmányú nehéz mozsár volt, melyet az első és a második világháború alatt használtak.
Az első világháború előtt a Krupp és a Rheinmetall kezdett bele egy új mozsárágyú fejlesztésébe, amelyet mozgékonyabbnak terveztek, mint amivel a német hadsereg 1902-ben rendelkezett. Az első prototípus kipróbálására 1909 novemberében került sor, majd a következő évben a gyártás is elkezdődött. A mozsárágyú lövegtalpa egyszárú, közepén egy nagy lyukkal, amely lehetővé teszi a magasabb szögtartományban való célzást, kerekei tölgyfából és acélból készültek, a löveget ellátták egy nagy lövegpajzzsal is, amely leszerelhető, és nem került mindig alkalmazásra. Závárzata vízszintesen mozgó ékzár, hátrasikló rendszere a lövegcső fölé szerelt két hidraulikus bufferből és egy pneumatikus recuperátorból áll. A löveg minimális lőtávolsága 2,6 km, tűzgyorsasága percenként 1-2 lövés.
A Párizs-ágyú az első világháború híres óriáslövege. Az ágyút, amelyet a Krupp-művek fejlesztett ki és gyártott le, 1918. március 23-án vetették be először Párizs ellen.
Mivel a cső teljes tömege 140 000 kg, a cső a saját súlya alatt meghajlott. Ezért egy önhordó csigasorral kellett egyenesben tartani. A lövedékei is speciálisak voltak, mondhatni egyedi gyártásúak, csak ehhez az ágyúhoz gyártották őket. Az egyediséget a vezetőhornyok jelentették amit közvetlenül a lövedékbe marták. Így pontosan kellett illeszteni a cső huzagolásához. A 104 kg-os lövedékeket lőttek ki, míg a lövedék hossza 900 mm volt. A töltényűrben 5–6 m hosszan elhelyezkedő lőportöltet mintegy 300 kg-ot tett ki. Ez megközelítőleg 0,01 s alatt égett el és kb. 3550 kp/cm2 nyomást kifejtve juttatta ki a lövedéket. A 37 m hosszú ágyúcső bázisa a 380 mm űrméretű hajóágyú csöve volt, ebbe egy 210 mm kaliberű betétcsövet tettek. A 37 m hossz a 380 mm-es cső 13 m-es hosszából adódott - háromszorozással, a csatlakozásokat is beleértve. Ilyen igénybevétel mellett jelentős volt az egy lövés okozta csőkopás. Emiatt a lövedéktest palástjába mart vezetőhornyokat ehhez a kopáshoz is illeszteni kellett. Ezért az egyes ágyúk lövedékeit számozták a gyártás során, és minden ötödik lövés után eggyel nagyobb lövedéket kellett tölteni. Ez volt a másik indok, ami miatt a lövedékgyártásnak egyedinek kellett lennie. Párizs város lövéséhez a cső emelkedési szöge 55°, a lövedék kezdősebessége pedig 1600 m/s nagyságú volt. Az ágyúszerű, hosszúcsövű löveggel ezért lőttek felső szögcsoporttal, mert így az elért röppálya tetőpont 38 400 m volt. Ezáltal a lövedék viszonylag hosszú utat tett meg a ritkább légrétegekben, és így érték el - a kisebb légellenállás miatt - a kívánt lőtávolságot. Az óriáslöveg lövedékeit fej- és fenékgyújtókkal egyaránt ellátták, hogy befulladás ne forduljon elő, és minden lövedék biztosan robbanjon.
A Puteaux SA 18 francia gyártmányú egylövetű, hátultöltős ágyú, melyet az első világháborútól használtak elsősorban harcjárművekbe szerelve.
A lövegcső hosszúsága 21 kaliber (L/21). Maximális tűzgyorsasága 15, hatékony tűzgyorsasága 10 lövés percenként. A francia könnyű harckocsikban ez az ágyú volt a szabvány fegyverzet, először az első világháborúban kifejlesztett és bevetett Renault FT–17 típusú könnyű harckocsiban használták. A második világháborúban a Renault R35, Hotchkiss H35 és H38, FCM 36 harckocsikban és különféle francia páncélautókban, főleg a White-Laffly WL–50-ben használták.
A 15 cm schwere Feldhaubitze 02 egy német gyártmányú nehéz tábori tarack volt, melyet 1903-ban rendszeresítettek, majd az első világháború alatt használtak.
Hivatalosan 1903 júniusában állították hadrendbe. Minden katonai alakulat egy nehéz tüzérségi zászlóaljjal rendelkezett, zászlóaljanként négy századdal, századonként négy darab schwere Feldhaubitze 02 löveggel. Az első világháború 1914-es kitörésekor 416 darab nehéz tarack állt a német hadsereg rendelkezésére.
A 15 cm schwere Feldhaubitze 13 egy nehéz tábori tarack volt, melyet Németország használt az első és a második világháborúban.
A löveget többféle változatban gyárották, az eredeti változat a „kurz”, azaz rövid csövű változat (L/14 űrmérethosszúságú); később az lg. sFH 13 hosszabb lövegcsővel; és az lg. sFH 13/02 a gyártást elősegítő módosításokkal. A tarackok nagy előnye volt, hogy könnyen mozgathatóak voltak, ám nagy tűzerővel bírtak, így a németek komoly tűztámogatást biztosíthattak katonáiknak a frontvonalon, ráadásul az első világháború korai szakaszában sem a franciák, sem a britek nem rendelkeztek hasonló fegyverekkel.
A 15 cm schwere Feldhaubitze M. 14 az Osztrák–Magyar Monarchia nehézlövege volt I. világháború idején. Viszonylag rövid lőtávolsága ellenére a háború végéig hatásos fegyvernek bizonyult.
Szállításkor két részre bontották szét. Az M. 14-es különböző módosításokon esett át, hogy megnöveljék a löveg hatótávolságát és a tűzerejét az M. 14/16-hoz hasonlóan. A háború után újabb változtatásokat eszközöltek az ágyún annak könnyebb mozgathatósága érdekében.
A 15 cm schwere Feldhaubitze M. 15 az Osztrák–Magyar Monarchia nehézlövege volt I. világháború idején. Az első ilyen típusú tarackok 1916-ban kerültek ki a frontra.
Az M. 15-ös tulajdonképpen egy átalakított üteg. Az átalakítás célja az M. 14-esek lövedékeinek 3,5 kilométerrel messzebbre való kilövése volt. Csak hegyvidéki szállításhoz bontották szét 4 darabra, síkvidéki szállításhoz nem kellett szétszerelni.
28 cm SK L/40 „Bruno” egy német vasúti löveg volt, amelyet a híres Krupp művek gyártott 1916-ban.
Az SK L/40-es Bruno valójában egy haditengerészeti ágyú volt, amelyet akkor szereltek át vasúti löveggé amikor a brit hadiflotta blokád alá vonta a német hajókat. Bár az ágyú megjárta a jütlandi csatát is, teljességgel használható maradt a német nehéztüzérség számára. Érdekesség, hogy az első világháború után a németeknek a löveget Belgiumnak kellett adniuk háborús jóvátételként. Ezt meg is tették, azonban a második világháború idején ezeket a vasúti ágyúkat a németek mind visszaszerezték és jelentős részüket újra hadba állították.
A Škoda 7.5 cm Gebirgskanone M.15 egy 7.5 cm ürméretű, L/15 csőhosszúságú, könnyű hegyi ágyú. A pilseni Škoda művekben 1911 és 1914 között fejlesztették, hadrendbe 1915 áprilisától állították az Osztrák–Magyar Monarchia hadseregeiben.
Azért, hogy az ágyú tömegén könnyíteni tudjanak, a lövegcső különleges felépítésű volt. Holt teher (ballaszt) alkalmazásával a hátrasikló tömeget növelték meg a stabilitás érdekében. A lövegcső fölé egy külön burokcsövet építettek be, hogy növeljék a tömeget. A löveg vízszintesen mozgó ékzárral, ismétlőfeszítő berendezéssel volt ellátva. A hátrasiklást hidraulikus fék, az előretolást rugós helyretoló végezte. A hátrasiklás hossza önműködően szabályozódott, köszönhetően az aránylag alacsony tüzelőmagasságnak és a nagy cső-emelkedésnek. A lövegtalp szekrényes szerkezetű volt és ugyanúgy egységekre lehetett bontani, mint a kétrészes lövegpajzsot.
A Škoda 30.5 cm Mörser M. 11 mozsár a Škoda Művek által készített lőfegyver az Osztrák–Magyar Monarchia hadserege számára.
A fejlesztési megállapodás 1906-ban jött létre az osztrák-magyar hadvezetőség és a pilseni Škoda Művek között. A cél egy olyan fegyver előállítása volt, amely képes leküzdeni a masszív belga és olasz betonerődöket. A fejlesztés 1909-ig tartott, az első prototípus megépítéséig. A kipróbálásra 1910-ben, titokban került sor Magyarországon. A fegyver képes volt átütni a 2 méter vastag megerősített betont különleges nehéz páncéltörő lövedék segítségével. Ennek tömege 384 kg volt.
Forrás: https://hu.wikipedia.org/wiki/Kateg%C3%B3ria:Els%C5%91_vil%C3%A1gh%C3%A1bor%C3%BAs_l%C3%B6vegek
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése